Képzeljétek el, majdnem kidobtam egy 128 gigás memóriakártyát, utolsó pillanatban vettem észre a kukában. Ennek örömére megosztok veletek egy csomó megmenekült képet róla.
Egyébként is azt hiszem, ez az év is megérdemel egy kis visszatekintést. Talán annak is érdekes lehet aki csak most kezdett el követni minket.
Bár még korántsem értünk a végére, az elmúlt napokban Rózával beszélgettünk arról, mennyi minden történt velünk idén. Aztán elkezdtem visszanézni a fényképeket, és rájöttem, hogy amit mi egy átlagos hétköznapnak élünk meg, az pár évvel ezelőtt még egy egész külön kalandnak számított volna.
Néha olyan érzésem van, mintha az elmúlt tíz évet sűrítettük volna bele néhány hónapba.
Az év elején még egészen más életet éltünk mint most.
Egy kis házikóban laktunk a dzsungel közepén, amelyet eredetileg egy ideiglenes megoldásnak szántunk. Volt egy ágyunk, néhány polcunk, egy konyhánk, és az esőerdő teljes élővilága, amelynek egy része időnként úgy gondolta, hogy a lakásunk is hozzá tartozik.
Különösen a pókok voltak ezen a véleményen.
Róza például azóta sem bújik bele egy gumicsizmába anélkül, hogy előtte alaposan átvizsgálnám. Egyszer ugyanis egy akkora pók költözött bele, hogy szerintem ha hagyjuk, néhány hét múlva már lakbért is kér tőlünk.
Én közben egy egészen komoly sérvvel küzdöttem, amit még az korábbi építkezés során sikerült összeszednem. Ez különösen kellemetlen helyzet volt, mert éppen akkor kezdett igazán elhatalmasodni rajtam a házépítési láz. Ráadásul, a buszon is azt kellett olvasgatnom miközben ki akartak rabolni, hogy sérvvel milyen szögben üthetek.
Az ember néha annyira igyekszik megteremteni a tökéletes életet, hogy közben elfelejti élvezni azt, amit már megteremtett.
Pedig mi akkor már egy olyan helyen éltünk, amiről évekkel korábban csak álmodoztunk.
Reggelente madarak ébresztettek, a kertünkben banán termett, esténként le tudtunk sétálni a folyóhoz, és ha úgy tartotta kedvünk, kiültünk a faluba nézni az embereket.
Aztán persze nem bírtunk magunkkal.
Elindultunk újra kalandozni.
Jártunk az Andokban, gyönyörű hegyek között, nekünk, akik megszoktuk a 35-39 fokos amazóniai meleget, egy 15 fokos reggel már egészen embertelen körülménynek érződött. Mindíg jó volt hazatérni.
Kirándultunk, vízeséseket kerestünk, átkeltünk a felhőerdő felett kifeszített drótkötélpályán, és olyan buszokon utaztunk, amelyeknek a sofőrjei láthatóan teljesen más elképzelésekkel rendelkeznek a gravitációról, mint mi.
Az évek során, Rózával aludtunk bokrok alatt, tengerpartokon, dzsungelben, elhagyatott épületekben, és olyan helyeken, amelyekről jobb, ha az ember édesanyja csak utólag értesül.
Most pedig ott ült mellettem a buszon, a pocakjában egy kis emberrel, aki már akkor is aktívan részt vett a kalandjainkban.
Sokat gondolkodtam azon, vajon milyen lesz apának lenni.
Persze akkor még fogalmam sem volt róla. Ma már egy kicsivel több van.
Márciusban aztán nekiláttunk életünk egyik legnagyobb vállalkozásának.
Házat építettünk.
Nem akármilyet, és természetesen nem is akármilyen helyre.
A telkünk egyik legszebb, egyben legmocsarasabb részét választottuk ki, ahol minden normális ember először inkább a vízelvezetést oldotta volna meg, mi pedig már azt tervezgettük, hová kerüljön az ágy.
Kemény trópusi fából, oszlopokra emelve kezdtünk építkezni, helyi kichwa szomszédokkal.
Emlékszem, amikor megérkeztek az első hatalmas faanyagok. Akkor még csak oszlopokat, gerendákat láttunk, és egy elképzelést, amelynek megvalósulásában azért volt némi bizonytalanság.
Minden egyes deszkáért, szögért, csavarért meg kellett dolgozni.
Itt ugyanis nem úgy működik az építkezés, hogy az ember felhívja a barkácsáruházat, és másnap megérkezik a teherautó.
Sokszor biciklivel jártam be az anyagokért. Vittem rajta tetőlemezeket, csöveket, matracot, léceket, meg mindenféle olyan dolgot, amelynek szállítására egyébként valószínűleg nem biciklit találtak fel.
A barkácsbolt főnöke egy idő után már csak azt kérdezte, hogy szomszéd, ma milyen cirkuszi mutatványra készülsz? Szó szerint.
És ez teljesen jogos kérdés volt.
Róza közben kilenc hónapos terhesen varrta a függönyöket, készítette a lakásunk berendezését, és olyan energiával dolgozott, hogy néha én is csak néztem.
Esténként, sokszor még éjfélkor is dolgoztunk.
Én programoztam, aztán fúrtam, faragtam, szereltem, ő pedig varrt, tervezett, és időnként megpróbált meggyőzni arról, hogy nem feltétlenül kell mindent azonnal befejezni. Ez nem mindig sikerült neki.
Április 19-én aztán megtörtént az, amire nagyon régóta vártunk.
Először aludtunk az új házunkban. Emlékszem, milyen különös érzés volt.
Ott feküdtünk egy igazi, kényelmes ágyban, a saját magunk által megálmodott házban, és hallgattuk az éjszakai esőerdő hangjait.
Öt évvel korábban még egy egyszemélyes sátorban vadkempingeztünk a kolumbiai dzsungelben. Akkoriban még egy rendes matrac is elképzelhetetlen luxusnak számított.
Róza egyszer ott rajzolt egy kis bambuszházat, gyönyörű trópusi környezetben.
Beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne egyszer valahol ilyen körülmények között élni.
Nem tudtuk, hogyan fogjuk megvalósítani.
Pénzünk nem sok volt, tapasztalatunk még kevesebb, és azt sem tudtuk igazán, melyik országban szeretnénk letelepedni.
Most pedig ott feküdtünk egy házban, amelybe valamilyen formában beleépítettük az elmúlt öt év összes utazását, tapasztalatát és álmát.
Egy kicsit minden országból, ahol jártunk, hoztunk magunkkal valamit.
Talán ez az egyik legérdekesebb dolog az utazásban. Nem feltétlenül az számít, hány országot láttál, hanem hogy mennyi mindent viszel magaddal belőlük.
Persze a dzsungelnek azért volt némi hozzáfűznivalója az idillhez.
Néhány nappal később akkora eső érkezett, hogy egyetlen nap alatt 150 milliméter csapadék hullott.
Én pizsamában szaladgáltam a ház körül, próbáltam betömni a réseket, ahol bejött a víz, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon a következő házunkat nem lenne-e egyszerűbb egy tengeralattjáróból kialakítani.
De a ház végül kiállta a próbát.
És ami még fontosabb, elkészültünk vele a baba érkezése előtt.
Májusban aztán teljesen megváltozott az életünk.
Megszületett Thor.
Május 4-én, egy több mint negyven órás szülés után végre a karunkban tarthattuk a kisfiunkat.
Azt hiszem, vannak olyan élmények az ember életében, amelyeket egyszerűen nem lehet igazán elmesélni.
Ez is ilyen volt.
Addig az ember azt gondolja, hogy már rengeteg mindent átélt. Én legalábbis így voltam vele.
Voltak mögöttünk egészen vad kalandok, nehéz helyzetek, olyan napok, amikor azt sem tudtuk, hol fogunk aludni, vagy hogyan jutunk tovább.
De amikor ott van előtted a saját gyermeked, valahogy egészen más jelentőséget kap minden.
Hirtelen egy olyan kis emberért is felelős leszel, aki egyelőre még azt sem tudja, hogy létezik Ecuador, Magyarország vagy egyáltalán a világ többi része.
Cserébe nagyon határozott elképzelései vannak arról, mikor szeretne enni, aludni, és melyik szülőjének a mellkasán hajlandó mindezt megtenni.
Azt hiszem, az első hónapokban többet tanultam a türelemről, mint az azt megelőző harminc évben összesen.
És persze az alváshiányról is.
Ez utóbbiból lassan akár tudományos értekezést is tudnék írni, csak valószínűleg elaludnék közben.
Rózát pedig egészen más oldaláról ismertem meg.
Korábban is tudtam, milyen kitartó, de a szülés és az azt követő hónapok egészen új megvilágításba helyezték ezt.
Nem volt könnyű időszak, egyikünknek sem.
Volt fájdalom, aggodalom, rengeteg fáradtság, és bizony olyan napok is, amikor nem voltunk életünk legjobb formájában.
Erről szerintem kevesebbet beszélnek az emberek, mint kellene.
Egy gyermek születése hatalmas boldogság, de közben két ember egész addigi életét átrendezi.
Mi pedig addigra már hozzászoktunk, hogy ha valamire vágyunk, akkor egyszerűen fogjuk a hátizsákot és elindulunk.
Most már egy kicsit komolyabb előkészületekre van szükség.
Bár azért olyan sokat nem változtunk.
Thor ugyanis egészen hamar megismerkedett a kalandorélettel.
Elvittük kirándulni, sétáltunk vele a folyóparton, néztük a napfelkeltét, utaztunk, és megmutattuk neki azt a világot, amelyet mi annyira megszerettünk.
A legérdekesebb az egészben, hogy ő láthatóan teljesen természetesnek veszi.
Neki nem különleges, hogy reggelente papagájok és mindenféle furcsa madarak hangjára ébred.
Nem különleges a dzsungel, a folyó, a hatalmas fák, vagy hogy a faluban az emberek mosolyogva köszönnek neki.
Ez az otthona.
Mi annak idején több ezer kilométert utaztunk, hogy megtaláljuk ezt a helyet.
Ő pedig egyszerűen ide született. Néha ezen egészen el tudok gondolkodni.
Hogy ami nekünk egy hosszú, sokszor nehéz út eredménye volt, az neki a világ legtermészetesebb kiindulópontja.
Persze őt egyelőre sokkal jobban érdekli, hogy meg tudja-e enni a saját lábát, vagy sikerül-e végre négykézlábra állnia.
Ebben egyébként egészen komoly eredményeket ér el.
Öt hónaposan már olyan fekvőtámaszos edzéseket tart, hogy Schwarzenegger fénykorában is büszke lenne rá. Nyög, erőlködik, és láthatóan rendkívül elégedett saját magával.
Én pedig nézem, és azon gondolkodom, hogy milyen hihetetlen gyorsan változik minden.
Alig néhány hónapja még egy aprócska újszülött volt, most pedig már azon dolgozik, hogyan tudná önállóan felfedezni az egész kertet.
Szerencsére egyelőre még nem jutott el a kígyókig.
Azzal azért ráérünk. Közben persze a régi életünkből sem akartunk mindent elengedni.
Dolgoztam a programjaimon, építgettem a vállalkozásaimat, és egy új szoftver fejlesztésébe is belevágtam.
Ez néha egészen abszurd jeleneteket eredményez.
Ott ülök a dzsungel közepén, körülöttem mindenféle rovarok, madarak, néha egy-egy kíváncsi tyúk, és olyan matematikai modelleken dolgozom, amelyekhez több tízezer szimulációra van szükség.
Aztán egyszer csak fel kell állnom, mert bejött egy hatalmas pók, leszakadt valami a házról, vagy Róza szól, hogy elfogyott a víz.
Ilyenkor a programozóból pillanatok alatt vízvezeték-szerelő, ács vagy rovarbefogó lesz.
Néha mindhárom egyetlen délelőtt alatt.
Sokan kérdezik, hogyan lehet így dolgozni.
Én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy nekem éppen ez a legjobb benne.
Nem szeretnék egész nap egy irodában ülni, majd este hazamenni azért, hogy végre elkezdhessek élni.
Sokkal jobban szeretem, ha az élet és a munka valamilyen módon összefonódik.
Persze ez nem mindig kényelmes, és sokszor egészen kimerítő.
De én valahogy mindig erre vágytam.
Aztán ott volt a könyv.
A történet, amelyet még évekkel ezelőtt kezdtem el írni, lassan elkészült.
Az Egy Kaland Százat Csinál.
A kolumbiai vadkempinges utazásunk, amely tulajdonképpen az egész mostani életünk egyik kiindulópontja volt.
Hónapokon át dolgoztunk rajta Rózával.
Írtam, javítottunk, képeket válogattunk, újraolvastuk a történeteket, és közben újra átéltünk egy csomó olyan élményt, amelyet azóta már majdnem elfelejtettünk.
Volt, amin hangosan nevettünk, és olyan is, amin egy kicsit elcsendesedtünk.
Különös érzés volt visszagondolni arra a két emberre, akik akkoriban voltunk.
Sokszor semmink sem volt azon kívül, amit a hátunkon cipeltünk.
És mégis, valahogy mindenünk megvolt.
Szeptemberben aztán megnyitottuk az előrendelést.
Bevallom, fogalmam sem volt, mire számítsak.
Évek óta írom ezt a blogot, és persze tudtam, hogy sokan olvassátok a történeteinket, de egészen más dolog az, amikor valaki a saját pénzéből megvesz egy könyvet, amelyet még a kezébe sem tud venni.
Az első néhány óra után már csak néztük a rendeléseket.
Aztán teltek a napok, és elértük az ezer előrendelést.
Ezer ember.
Ez számunkra elképesztő. Főleg úgy, hogy nincs mögöttünk egy nagy kiadó, reklámügynökség, vagy bármilyen komoly médiagépezet. Csak mi vagyunk, a történeteink.
Ezért különösen hálásak vagyunk. És tudjátok, ami nekem még érdekesebb?
Hogy ez a könyv éppen akkor kezdett önálló életre kelni, amikor mi már a következő fejezetét éljük annak a történetnek, amelyből megszületett. Akkor ketten voltunk. Most már hárman.
Akkor még a világban kerestük az otthonunkat.
Most pedig van egy hely, ahová minden kaland után hazatérhetünk.
Sokat változott az életünk, és mégis, valahogy semmi sem változott, ugyanis az alapjai most is mi vagyunk, az egymás iránti szeretetünk, bizalmunk.








