Halért mentem

Miközben ma friss halért mentem a faluba, elgondolkoztam, hogy van egy érdekes tulajdonsága az embernek. Szinte bármihez képes hozzászokni. Ahogy lesétáltam a folyópartra friss dolgokat venni vacsorára, ezen gondolkoztam. Pár évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer majd Amazónia egyik falujában fogok lakni, és a napi program része lesz, hogy lesétálok megnézni, milyen halat fogtak aznap, valószínűleg kinevetem, hiszen az örök nyárban, a Karib-tenger partján terveztem élni, és csak tejet inni.

Most pedig ez lett az egyik legátlagosabb dolog az életünkben. Fogom magam, felveszem a papucsot, lesétálok, lebiciklizek a faluba, megnézem, mit hoztak ma a helyi termelők a kis boltokba, elég puha e már az avokádó.

A legfurcsább talán nem is ez. Hanem az, hogy közben már fel sem tűnik. Már nem azt nézem, hogy milyen hihetetlenül egzotikus ez az egész. Nem állok meg minden második percben fényképezni a csónakokat. Nem gondolkozom azon sem, hogy milyen különleges helyen vagyok. Egyszerűen csak megyek halat venni vacsorára.

Amikor ideérkeztünk, minden új volt. A levegő, a páratartalom, a dzsungel hangjai, a folyó, a motorcsónakok, az emberek. Emlékszem, mennyire figyeltem mindent.

Ma megint lefényképeztem a folyót, és megint kicsit olyan volt, mintha most látnám először. Most is ugyanúgy tetszett!