Fegyveres Kísérettel a Világ Végére
Egymás kezét fogva ültünk a kicsit rozoga, sárga taxiban. Olyan vidékeken haladtunk keresztül, ahol szerintem nem sok kalandor járt előttünk, turistát pedig még messziről sem láttak itt. Egy pillanatra elfogott a kétkedés. A taxis időnként hátrapillantott ránk, ami szintén nyugtalanított, de elhesegettem a zavaró érzéseket. Lehet, hogy rossz ötlet volt éjszaka egy ilyen taxizásra vállalkozni? Aztán újra győzött a lelkesedés, hiszen olyan helyre tartunk, ahol végre a természetben leszünk, ahol igazából kék a tenger.
Az autópályáról egy poros útra kanyarodtunk, ami egy olyan helyre vezetett, amelyre a mai napig élesen emlékszem, mert erősen gondolkodóba ejtett. Biztos jó helyen vagyunk? Ez az az út? De megbíztam a taxisban, mégiscsak jobban ismeri a terepet. És miért akarna máshova vinni minket, mint amit mondtunk neki? Azt gondoltam, biztos levág valami kerülőt, aztán valahogy visszakeveredünk a rendes útra. Sokáig úgysem mehetünk ezen az autót nem kímélő terepen, hiszen még úgy 80 kilométerre vagyunk az úti célunktól.
A taxi erőlködve zötyögött még néhány métert a kátyús úton. Bár sötét volt, az ablakból kinézve láttam az utcán lézengő kóbor kutyákat. Bevallom, nem szívesen szálltam volna ki itt, de kétségkívül nagyon autentikus volt ez a környezet.
És akkor egyszer csak megálltunk.
– Megérkeztünk, ez itt Playa Blanca – mondta a taxisofőr.
Rózával egymásra néztünk. Mindketten ugyanarra gondoltunk: a fene egye meg, vagy átvert, vagy valami történt. Ez nem az a Playa Blanca, ahova jönni akartunk. Nem jó helyre hozott minket. Odakint fegyveres fiatalok álltak, két kétes erkölcsű nő és egy csomó részeg ember.
A taxis magyarázta, hogy ez a Playa Blanca, ide akartunk jönni.
– No, no, no – vetettem be minden spanyoltudásomat.
Róza kicsit kifinomultabb szókincset használt, de a lényege ugyanaz volt: ez nem az a hely, vigyen tovább minket, nem ide akarunk jönni. Mutogattuk a térképet, de úgy tett, mintha nem értené.
Közben az egyik fegyveres fiatalember odajött, megkopogtatta az ablakot, és mondta, hogy szálljunk ki.
Ez nem volt kifejezetten a kedvünkre való gondolat. Mégis, ha teljesen őszinte vagyok, azt kell hogy mondjam, nem féltünk. Nem tudom pontosan mi lehetett a fejünkben, de az félelem helyett inkább izgatottak voltunk ezzel a kalanddal kapcsolatban, még úgy is, hogy egyértelműen valami olyan helyzetbe kerültünk, amely valamelyest eltéríthet minket úti célunktól.
Mit volt mit tenni, kiszálltunk. Többen voltak, ráadásul fegyverrel, szóval nem álltunk ellen a felszólításnak. Rózára néztem, ő rám, és mindketten meglepődtünk, hogy nem félelmet látunk a másik szemében. Annak ellenére, hogy állig felfegyverzett marcona férfiak gyűrűjében találtuk magunkat. Nem is tudom pontosan miért, de ahogy egymásra néztünk, biztosak voltunk benne, hogy valahogy meg fogjuk oldani ezt a helyzetet.