Többet tanít az embernek önmagáról, mint egy átlagos létforma sok év alatt. Megtudjuk, hogyan reagálunk a legfurcsább, legfélelmetesebb helyzetekben, próbára teszi a problémamegoldó képességünket, és rengeteget tanít a másikról is.
Rózával sokszor beszélgettünk arról, mennyit tanultunk egymásról az alatt az másfél év alatt, amit vadkempingezve töltöttünk.
Bármi is történt velünk, amiről még fogok írni, soha nem csinálnánk vissza semmit. Az a több száz reggel, amikor a nap sugaraira ébredtünk tengerpartokon, hegytetőkön, sivatagokban vagy egy mező közepén, annyit adott az életünkhöz, hogy messze felülmúlja a kényelmetlen vagy félelmetes élményeket.
Az, hogy a több száz vadkempinges éjszakából, amiket a világ legvadabb részein töltöttünk, csak egyszer-kétszer történt valami kényelmetlen vagy veszélyes, szerintem teljesen természetes statisztikailag. És valójában semmit rosszat nem mond el a világról, sem az emberekről, sem a vadkempingezésről.
Mégis érdemes ezekkel is foglalkozni, mert rengeteget lehet tanulni belőlük.
Miután 4 vagy 5 éve az első dél-amerikai vadkempinges kalandunk során a Csendes-óceán partján megtámadtak minket, és kést szorítottak a torkunkhoz, másfél évig minden egyes éjszaka úgy feküdtem le, hogy tudtam: értünk jönnek, és az életünkre törnek.
Teljesen mindegy volt, hol voltunk, merre jártunk, tudtam, hogy ott lesznek. Azt hiszem, ez talán valami PTSD lehetett.
Mindig mindenhová vittem magammal bajonettet, szamurájkardot vagy machetét, és minden éjszaka fel voltam készülve rá, hogy eljönnek.
Nem egyszer fordult elő, hogy zajra kiugrottam a sátorból a kardommal, és egy szerencsétlen éjszakai orvhorgásznak majdnem szívinfarktust okoztam. Egyszer egészen a vízbe menekült – én pedig nem is tudtam, mit csinálok, csak feléledt bennem az automatikus ösztön: jönnek, és meg akarnak ölni. Ahogy ott kinézve láttuk a sátorból, ahogy fekete símaszkos emberek machetével futnak felénk – az a kép örökre bennünk marad. Róza szerint megzavartam őket, amikor a teljes kilátástalanságból felkaptam egy bambuszt, hogy megpróbáljam agyonütni az egyiket.
Persze a történet, és alapvetően az élet nem filmbeli igazsága az, hogy amikor többen vannak, és az egyik elkapja a szerettedet, és azt mondja, ott vágja el a torkát, ha nem hagyod abba, amit csinálsz – akkor lehetsz te bármennyire felkészült arra is akár hogy ott maradj holtan ha te veszitesz, lehetsz te akármilyen, ott rögtön leteszel minden tervedről, mert a szerettedről van szó.
Gondolom, ez ilyen. Minden esemény valamilyen hatással van az emberi agyra. Azóta is sokkal élesebbek az éjszakai reflexeim – bármilyen kis neszre rögtön minden érzékem ugrásra készen áll. Már csak az éjszakák 70%-ában figyelek, és tudom, hogy jönnek megölni. Mint minden, ez is hozott jót és rosszat az életünkbe.
Az biztos, hogy a kapcsolatunkat ez az esemény még szorosabbá tette, és utána valahogy úgy éreztük: most már nem akarunk többet elválni egymástól. Persze alakulhatott volna másképpen, de pont így alakult.
Amikor egyszer, pár évvel később, külön repültünk haza valahonnan – mert Rózának haza kellett mennie előbb valami program miatt – az egyik német külváros buszállomásán álltam éjszaka. Volt ott pár buszra várakozó ember még, és volt pár nagyon sötét alak. Az egyik odament egy fiatal nőhöz, aki a gyerekével volt, és elkezdett vele erőszakoskodni, fogdosni, meg hogy ő most megcsókolja, mert ahonnan ő jött, a dzsungelből, ott ez így megy. Én még annyi elfordított tekintetű embert életemben nem láttam.
Úgyhogy odamentem, közéjük álltam, hogy ne is tudja tovább fogdosni, és mondtam neki, hogy meg ne próbálja, hagyja békén a nőt, mert a feleségem, és nagyon rosszul fog járni, ha ezt folytatja. Amiért ez ennyire megmaradt bennem, az az, hogy rám nézett, és valami olyasmit mondott, hogy úgy látja rajtam, hogy dzsungeli ember vagyok, és sokat láttam – és hogy kerülök én ide. Ez elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy az embernek vajon megváltozik-e az energiája, amikor traumák érik. Lehet, hogy igen. Az is lehet, hogy nem.
Lehet hogy furcsa, de utána, kihagytunk 2 egész hónapot vadkempingezésből, és szépen lassan kezdtük újra.
Igyunk egy kakaót arra, hogy Rózával a mai napig itt lehetünk együtt, életben, ültethetjük a kakaóinkat, élvezhetjük a földünket, a napot, a csillagokat, egymás társaságát, és mindazt, amit ez a földbolygó ad. Soha nem tudhatjuk, mikor jön el az utolsó pillanat – érdemes értékelni magát ezt a csodás égitestet is, amin vagyunk, és az embereket, akik szeretnek minket rajta.
