Jót fürödtünk a folyóban, még mielőtt egy hatalmas eső el nem öntött mindent, hatalmas mennydörgés kíséretében.
2500-3000 méterről ömlik le, így meglepően hideg, még itt, az egyenlítői Amazóniában is!
A folyó itt nem ismer könyörületet. A hegyről érkezik, vadul, rohanva, mintha menekülne valami elől, vagy éppenséggel kergetne valamit. A kövek közt csapkod, örvénylik, habot vet, és dühében magával ragad mindent: leszakadt ágakat, gyökerekbe kapaszkodó földdarabokat, olykor egy-egy túl merész halászt is, aki alábecsülte a sodrás erejét.
De valójában nem dühös. Nem kegyetlen. Csak türelmetlen.
Mert ez a folyó nem mesél, nem álmodozik, és nem ringat. Ő csak megy. Őrült rohanásában zúdul lefelé, nem törődve sem emberrel, sem állattal, mert egyetlen vágya hajtja: hogy végre az Amazonas ölelésébe fusson, hogy a habjai elvegyüljenek szerelme végtelen sodrásában. Mert ott, és csakis ott találhat megnyugvást.
