Induluunk!
Tegnap elhatároztam, hogy sütök valami pizzatöltelékes finomságot, ehhez azonban nem volt otthon minden. Na jó, igazából egy nappal korábban kellett kitalálnom, a kovászos dolgokhoz előre kell gondolkozni. Viszont annyira nem gondolkoztam előre, hogy eszembe jusson lisztet venni, a pizzafeltétről már nem is beszélve. A reggelt tehát azzal kezdtük, hogy besétáltunk a faluba megvenni az elfelejtett hozzávalókat. Lelkesen beszélgettünk, tervezgettük, hogy miket kell még ma megcsinálni, hogy holnap reggelre készen álljunk. Minden rendben is lett volna, ha visszafelé nem repül valami csípős-harapós rovar az arcomnak. De nekirepült és belemart. Erre én reflexből megpróbáltam lesöpörni a kezemmel, aminek az lett a következménye, hogy az ujjamat is jól megcsípte. Veszettül fájt, ami azonban jobban megijesztett, hogy nagyon gyorsan elkezdett feldagadni. Zsibbadozott az arcom, az ujjam, és mikor már azt hittük, el kéne múlna a duzzanatnak, csak tovább nőtt, átterjedt a tenyeremre, a kézfejemre is.
– Na most mi legyen? – tanakodtunk.
Így nem tudok tésztát dagasztani, nem tudok összepakolni, Thort felvenni is csak alig-alig. Azt se tudtuk, meddig fog tartani, úgyhogy inkább elnapoltuk a kalandot. Pár órával később azonban elkezdtem hülyén érezni magam. Tényleg egy vacak csípés miatt nem vágunk neki? A fájdalom is alábbhagyott, és bár a duzzanat nem lett kisebb, úgy döntöttem, megpróbálok a jobbkezem mutatóujja nélkül elkészülni. Szerencsére Edwin, a hajósunk nagyon megértő volt, át is jött, hogy megnézze a “bibit” és még jó tanácsokkal is ellátott. Egy-két napig még duzzadt szokott maradni és a fájdalom is vissza-visszatérhet. Semmiképp nem szabad vízbe tenni, se jegelni. Azt mondta, hogy a víztől nagyon elfertőződhet. Ehelyett kínai mentholt javasolt rákenni. Hát, én mondjuk nem fogadtam meg a tanácsát, mert már elkezdem tésztát dagasztani, az meg azért igényli, hogy kezet mossak utána…
Délután nekiláttam az összepakolásnak. Van már pár év gyakorlatom, nem szokott nagyon bonyolult lenni, Thor viszont pont ma találta ki, hogy ha csak egy pillanatra is szem elől téveszt, akkor tuti összedől a világ. Úgyhogy Boti se tudta a karjába venni, játszani vele, mert olyan kétségbeesett ordításba kezdett, amilyet még nem hallottam tőle. Végül magamra kötöttem, így kicsit nehezített pályán, de végül csak bekerült (remélem) minden a hátizsákba. Vagy legalábbis mellé, hogy majd reggel kapkodva beleszórjam a dolgokat…
