2024.10.06
Az utcán leintettünk egy Poppi Express tuktukot. Kicsit későn is indultunk, meg amúgy is így terveztük, kb pont erre elég pesonk maradt, tovabbvinni úgysem akarjuk. A busznál csak pár percet vártunk, már fél órával az indulás előtt fel lehet szállni, hogy aztán percre pontosan elindulhasson. Az utazóközönség nagyrésze helyi, csak egy-két bőröndös turista utazik így. A kétórás buszút alatt egy települést se láttunk, csak erdőt, mezőt, tengert, eget; a zöld és a kék ezerféle árnyalatát. A busz igazából nem a reptérhez visz, hanem az autópálya szélén tesz le 3-4 kilométerre a reptértől. Itt taxisok várják az érkezőket, és 15 dollárt kérnek el egy útért. Mi nem csaptunk le erre a “csodás” ajánlatra. Először is elsétáltunk egy közeli hipermarketbe, ahol ettünk egy hatalmas pizzát, hogy ma már ne legyünk éhesek. Itt aztán végiggoldoltuk a lehetőségeinket, nézegettük a Google Street View-t, aztán úgy határoztunk, hogy nekivágunk gyalog.
Az autópályáról lekanyarodva már nagyon jó út vitt, a gyönyörű kék Karin-tenger mellett direkt gyalogosoknak készült úton lehet elsétálni a reptérig. Elég új lehet, mert a Street View-n még nincs rajta, és még nem is készült el teljesen. Nagyon ritka, hogy egy repteret gyalogosan kényelmesen megközelíthetővé tegyenek, ez egy hatalmas jó pont Dominikának! Mondjuk árnyék nem sok volt, de ahogy mondani szoktuk: legalább barnulunk még egy kicsit.
Jó korán értünk ki a reptérre, átpakoltuk a cuccokat két kicsi, plusz egy feladott poggyászba, aztán beálltunk a hosszan kanyargó sorba. Na ezt szoktuk mi elkerülni azzal, hogy csak kézipoggyászt viszünk. A visszajegyet elvileg mindenhol kérhetik, bárhova utazzon is az ember, de a legtöbbször nem szokták. Most persze kérték. Ez amúgy teljesen abszurd, mert alapvetően Ecuadorba van egy 90 napos turista vízum, ezt meg lehet hosszabbítani még 90 nappal, és honnan tudná az ember, pláne, ha digitális nomád, hogy mikor fogja elhagyni az országot? Ha tetszik, marad fél évet, ha nem, akkor továbbmegy két hét után. Mi meg amúgy is az utolsó pillanatban szoktuk megvenni a jegyet, akárhova is megyünk. Ez a dolog már sok embernek gondot okozhatott, mert már ki van építve egy rendszer. Van egy olyan dolog, hogy onward ticket. Több oldal is kínálja ugyanazt a szolgáltatást kínálja, fizetsz 10-12 dollárt, ezért cserébe kapsz egy visszaigazolt jegyet akárhonnan akárhová a világon, kb amelyik napra csak szeretnéd. És ennyi elég is. Ez most elég lazának hangzik, de hihetetlen stresszes volt akkor ott, csak az volt bennem, hogy ki akarok jutni ebből az országból. Csodás pár napot töltöttünk itt, kár, hogy a vége nem ment teljesen simán.
Ez a stressz aztán velem maradt azután is, hogy felszállt a gép. Ecuadorra úgy gondoltam, mintha hazamennénk, ahol minden a terveink szerint fog alakulni, de az valóság az, hogy már csak három nap maradt a vízumunkból és ilyet még sose kellett elintéznünk. Mi van, ha be se akarnak engedni majd az országba? Persze Ecuadorban a belépésnél csak kedvesen figyelmeztettek minket, hogy kevés időnk maradt, mondtuk, hogy holnap megyünk meghosszabbíttatni, és ez így bőven elég volt. Nem kértek visszajegyet, vagy szállást, vagy útitervet, semmit.
A reptérről kiérve olyan volt, mintha hazaértünk volna. Sokszor voltunk már itt, és úgy is tervezzük, hogy ittmaradunk. Nyáron otthonról is úgy gondoltunk Ecuadorra, hogy hazamegyünk majd oda, pár hónap alatt annyira hozzászoktunk ehhez a gondolathoz, hogy ideérve valóságossá vált az az érzés, amit elképzeltünk. Minden ismerős és biztonságos.
Holnap belekóstolunk az ecuadori bürokráciába. Azzal még nincs tapasztalatunk, elvileg eléggé kell tudni hozzá spanyolul, hát majd meglátjuk. Most, hogy ideértünk, bizakodó vagyok.