Talán itteni életünk eddigi legnagyobb kihívása volt ez a projekt, egy olyan kaland, ami egyszerre követelt tőlünk kitartást, leleményességet és néha némi őrültséget is. Minden egy régi álommal kezdődött, amit hónapokkal, sőt évekkel ezelőtt találtunk ki: egy nagyobb sátor megvásárlása és átalakítása állandó lakóhelyünkké. Amikor sikerült 250 dollárért megszereznem ezt a gigantikus sátrat (7m2) – ami kb kétszer akkora, mint a kis faházunk, azonnal belevágtunk a tervezgetésbe. Bár a sátor négyévszakos és mindenálló, az amazóniai klímát hosszú távon ez sem bírja ki, így nem volt más választásunk: építenünk kellett neki egy tetőt.
Persze az építkezés nem volt egyszerű. Létra nélkül, négy méteres magasságban dolgozni? Kész küldetés. Miután kitisztítottuk a területet, kiástuk az alapokat, és beszereztük a szükséges bambuszokat, nekiláttunk a tető felépítésének. A bambuszos indiánoktól sikerült elképesztően jó áron, 65 dollárért beszerezni a bambuszt szállítással együtt – így 6 méteres oszlopokat is kaptunk, amik vízzel tele simán nyomtak 60-70 kilót darabonként. Persze én, akit itt csak Rambónak hívnak, nem hagytam, hogy hárman cipeljük – egyedül vettem le a platóról, hogy ne hozzak szégyent sem magamra, sem a feleségemre. Azóta is érzem a derekamban a büszkeség súlyát.
A munka igazán beindult. Róza nekiállt letisztítani és kezelni a bambuszokat, míg én kiméregettem és méretre vágtam az oszlopokat. Ezután jött a tető építése: 20 m² zinc tetőt is szereztünk a helyi mindenes boltban, amit az öt liter dízellel együtt biciklin egyensúlyozva vittünk haza. Na, ez már maga volt egy cirkuszi mutatvány! Este pedig, miután sikeresen felállítottuk a tetőszerkezetet – 4 méter magasban, minden eszköz nélkül – úgy éreztük magunkat, mint akik valami csodát vittek véghez. Olyan volt, mintha a szomszéd azt hinné, hogy vagy egy titkos létránk van, vagy az ufók segítettek nekünk.
Nem adtuk fel, pedig voltak pillanatok, amikor úgy éreztük, mintha az evezős múltunk tért volna vissza – az a hétórás túra a Dunán, amikor az első randinkon rendesen megnyomtuk. Minden izomrostunk tiltakozott, de az adrenalin hajtott minket tovább. Végül, amikor sikerült rögzíteni a zinc tetőket és befejeztük a szerkezetet, az érzés leírhatatlan volt. Egy kis győzelem, amit a saját két kezünkkel hoztunk létre.
És persze a nap zárásaként tíz darab krumplit majd sajtos tésztát főztünk magunknak, mert olyan éhesek voltunk, mintha a fél világot megváltottuk volna. Tele sebekkel, vágásokkal és izomhúzódásokkal, de tele szívvel és elégedettséggel. És ha bárki kérdezné: nem, ezt otthon ne próbálják ki. Mi viszont? Már most azon törjük a fejünket, mi lesz a következő nagy kalandunk…
